Untitled Document
Óvodai kapacitásbővítés

ÖKOLÓGIAI HUNGARIKUMOK VIII.

AZ ÓPÁLYI ARATÓFESZTIVÁL

avagy
Élet az "életben"!

 A világon két dolog létezik, ami képes az életet magában hordozni. Egyik az anyaméh, másik a búzaszem. Az élet csodája a gyermek és a kicsi búzaszem. Vajon honnan tudja a búzaszem, amikor a földbe kerül, hogy lefelé, a föld felé kell fordulnia, hogy ott gyököcskét eresszen?
Vajon honnan tudja hogy felfelé, a nap felé pedig pici rügyecskét élesszen? Mi mindenre képes egy búzaszem?! A földet képes megmozgatni! Önmagának életet adván - bár el kell pusztulnia végül is - új életre kelve, élet ő az életben. A teremtés csúcsán álló ember mindennapi kenyere, tehát maga az "ÉLET"!
Kedves Olvasók! Sorozatom ezen részében a Milotai Diófesztivál, a Nagydobosi Sütőtök fesztivál, a Demecseri Káposztás napok, a Daróci Kenderes napok, a Nyírmeggyesi Meggyfesztivál, a Gávavencsellői Krumplifesztivál, és a Zsindelyes pálinka termékcsalád bemutatása után most az ÓPÁLYI ARATÓFESZTIVÁLRA utazom Önökkel képzeletben. Mivel a képzeletet a valóság szüli – bár fordítva is igaz -való igaz, hogy egy 3200 lelkes Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei község, Ópályi, a rendszerváltás után a maga gazdája lévén megpróbált valaminek a kapcsán nevezetessé lenni, kitűnni valamivel a 100-500-1000 település közül. A majális, a sportnap után az aratófesztivál és még sok próbálkozás után az aratófesztivál maradt meg. A -95-ben megalakult az Ópályiak Baráti Köre Egyesület szlogenjeként ezt választotta:
- Ópályi múltjának feltárása, jelenének, jövőjének alakítása. - A falu történetéről részletekig menő izgalmas történelemkönyvet, csodálatos néprajzi leírást lehetne írni, de megpróbálom a következő néhány sorban korhűen visszavarázsolni azokat a paraszti életképeket, melyek annak idején a legfontosabb munka, a termény, az "élet" betakarítása során foglalatosságot adtak a vidéki embereknek.
A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, a Szatmári Síkságon, a Nyírség és az Ecsedi Láp határán fekvő Ópályi település Nyíregyházától kissé északkeleti irányba, kb. 60 km-re, a 49-es útról Mátészalkánál leágazó alsórendű úton érhető el. De megközelíthető a Záhony-Mátészalka vasútvonalon is. Mátészalka ötpercnyi, Vásárosnamény az ellenkező irányban negyedórányi távolságra van, így Ópályi un. átmenő község. A falu határát a Kraszna szeli ketté. A község a Kraszna bal partján terül el, észak-déli irányban. Szomszédos települések Mátészalka, Kocsord, Nagydobos, Szamosszeg, Nyírparasznya és Papos. Ópályi neve egykori birtokosáról kapta a nevét, a források szerint a Dobost is birtokló Gut-Keled nemzetség 1289 körül élt Kozma fia Páltól. A személynév az egyházi Paulusból való, melyhez i birtokképző járul, azaz  Pál tulajdona, Pálé. Sok változáson ment keresztül a falu neve, 1294-ben Pauli néven említi először írott forrás. Majd több mint egy tucat változata volt a Pál névnek. 1765-ben O. Pályi, 1898-ban Ópályi néven a Magyar Királyi Belügyminiszter által véglegesen megállapodott, és törzskönyvezték ezen a néven.  Biztosra vehető, hogy már a honfoglalás előtt is, de jóval korábban éltek itt emberek. Erre bizonyítékok a feltárt sírok, amelyek a középső bronzkorból valók (Kr. e. 20-14. sz.) A késői bronzkorból pedig Európában példa nélkül álló bronzleletek jellemzik. A falu tulajdonképpen egy bronzkori lelet horizontja, melyet Ópályi-horizontnak neveztek el a régészek. A honfoglalást megelőző időszakból származnak a környék szláv eredetű falunevei, melyek azt mutatják, hogy a magyarság megjelenése előtt a Láp szélein szláv lakosság élt. A Honfoglalás idején Szatmár vármegye lakossága, mely zsupánja (kerületi vezető) alatt földművelésből élt, és ellenséges betörések alkalmával az erdőségekben keresett menedéket, vagy mocsaras helyeken épített földvárakban, grádokban védte magát. 

A község határa 4638 katasztrális hold volt akkoriban. Az alacsony aranykoronájú területeken erdők terülnek el, 339 kat. holdon, kétharmada akácos. Kisebb területen nemes nyár, majd tölgyek és fenyvesek találhatók. Legnagyobb területén szántóföld díszlik, 2839 kat. hold. Jelentős rét művelési ág terül el.
A falu főútján végighaladva láthatjuk, hogy Szabolcs és Szatmár határán vagyunk. A nyíri rész homokos talajú dombos vidék, a szatmári rész jóval alacsonyabban elterülő síkság. Éghajlata mérsékelten hűvös, mérsékelten meleg öv határán fekszik. A napsütéses órák száma az évi 1970-et nem haladja meg, középhőmérséklete kevéssel 10 C° alatt. A csapadék évi összege nem éri el a 650 mm-et. Az uralkodó szélirány az északi, majd a déli. A két tájegység találkozásának bizonyítéka, a falu határának termőtalaj összetétele.
Homok, réti talajoktól a kovárványos barna erdőtalajig, a kötött vályog talajig megtalálható. Humuszban szegény sívó homok 20%, humuszban gazdag homok 30% , középkötött vályog talaj 20%, erősen kötött réti agyag talaj 30%. A szántó, az említett éghajlati feltételek miatt, leginkább a legfontosabb, a mindennapi megélhetést adó szántóföldi növények termesztésére alkalmas.
Az itt élő népek tehát főleg földműveléssel foglalkoztak. A Kraszna közelsége miatt az árvíz veszély többször is fenyegette a falut. Mint ahogy a falu neve, a Kraszna is különböző névváltozásokon ment keresztül. Itt folyt az Ejeg, és a Homoród folyó is. A Kraszna folyó bizonyos Krasznaerdeje névalakban fordul elő. Szabályozása után a visszamaradt ártéren Ócska-Kraszna-ként említik. A Kraszna név csak 1500-ban jelenik meg. Hogy a folyó a falutól elválaszthatatlan, arról pajzs alakú címere is tanúskodik. A pajzs alsó csúcsánál a folyót jelképező hullámok, fölötte dimbes-dombos szántóföld és rét kontúrjai. A címer közepén az ekevas és a csoroszlya legfőbb tanújele a földművelésnek. A címer felső részének mindkét oldalán mintha hal és vad alak rajzolódna ki a zöld levelekben, melyek az erdőket, a gyümölcsfákat és a szőlő leveleit jelképezik. Középen a pergamen, III. András ősi ítéletlevelére utal.
A falu határa homok-dombos és völgyes, sok helyen forrásos. Jól terem rozsot, búzát, kukoricát, kendert, burgonyát. Rétje, legelője van elég, sok marhát, sertést tartottak rajta. 3 fordulós-nyomásos-gazdálkodást folytattak. A búza alá minden évben háromszor szántottak, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében csak 18 település tette így. A rozs alá minden évben kétszer szántottak, amit csak 12 falu tett a megyében. Mindezekből látszik, jó szántóvetők, a földet szerető, gondos gazdák voltak az ópályi parasztemberek. Dohányt és burgonyát is termeltek, jelentős exportot is lebonyolítottak ezekből. A nagy területű őszi búzán kívül még lencsét, lent, borsót is termesztettek. Az sem véletlen, hogy a szomszédos falvak az ópályiakat csak "olajosoknak" nevezik, hiszen híres-nevezetes olajütője volt a falunak, melyhez természetesen óriási területű napraforgók sárgállottak a határban. Így rájuk ragadt az olajos név jelezve a falu gazdagságát. A szántóföldi növénytermesztés legnagyobb területét tehát a kalászosok foglalták el. Ennek kényszerű bizonyítékai, hogy a falunak a 18. sz. derekán öt malma is volt, és ezek "első osztálybéli malmok" voltak. 1931-ben a településen Községi Általános Gazdasági Továbbképző Népiskola is működött, melyhez gyakorlókert is társult. Ma is itt működik a mátészalkai Baross László MG Szakközépiskola Tangazdasága. A gyümölcsösök telepítésének jelentőségét belátták, a homokos területek gazdaságosabb kihasználására szőlőt és gyümölcsfa iskolát létesítettek. A falu határának sívó homokját akácfával telepítették be (Töviskes). A Tulipánt pedig szőlővel és gyümölcsfával ültették be. A falu határát uraló nemesi családok nem történelmi sorrendben a Perényi, Kapy, Barkóczy, Kulin, Szuhányi, Irinyi, Eötvös, Sulyok, Károlyi, Haller, Teleki, Pályi, Reviczky, Újfalussy, Vay, Uray, Teleki nemzetségek. A település határának egy-egy tagjának neve utal is gazdájukra, de a nemeseken kívül az itt szorgosan dolgozó jól szituált zsidó családokra is. Mint Grünmayer-tag, Horváth-tag, Izsák-tag, Magyari-tag, Dezső-tag, Fried-tag, Király-tag, Teleki-tag, Farkas-tanya.
Az Erdélyi Miklós vezetésével 1995-ben megalakított Ópályiak Baráti Köre a népi hagyományok felkutatását, újraélesztését, a mezőgazdálkodási módszerek, azok eszközeinek feltárását, leírását, falumúzeum létrehozásának tervét tűzte ki célul. A faluban felkutatott népszokások és hagyományok közül végül is az aratófesztivál mellett döntöttek. Az ötletgazda Erdélyi Miklós, aki nemcsak alapító elnöke a Baráti Körnek, de 1998-tól a falu polgármestere is. „Először aratóverseny volt a rendezvényünk, de mivel időre ment, az időseknek már nem ment olyan gyorsan ez a nehéz munkafolyamat. Különböző szempontok szerint néztük a csapatok teljesítményét, figyeltük a tarlómagasságot, az időt, a gyorsaságot, ne maradjon el kalász, a kéve kötésének és a kereszt rakásának minőségét. Végül is azt gondoltam, ez az ősi hagyomány ne a csapatok vetélkedése, hanem  a hagyománynak, az aratási munkáknak a bemutatása legyen. Így lett arató fesztiválunk aratási bemutató, mely egyben nemzetközivé is lett. Több irányba ápolt külföldi kapcsolataink révén érkeztek csapatok, Dercenből, Domahidáról, Dukláról, Gencsről, Jánokról is. A lengyelországi Dukla településsel idén 30 éves testvér-települési kapcsolatot ünnepeltünk.
Az idén a XIII. Aratófesztivál került megrendezésre, június 23-án és 24-én. A csapatok a helybelieken túl Kocsordról - innen két csapat - Napkorról, a romániai Domahidáról, a szlovákiai Jánokról, a lengyelországi Duklából, és a romániai Gencsről, és Mátészalkáról, a Baross László MG Szakközépiskola csapata képviseltette első alkalommal a legifjabb nemzedéket. A csapatok népviseleti ruhában az akkori öltözködésnek megfelelő, korhű öltözékben mindenki a saját népviseletében vonult fel kaszákkal, sarlókkal, fagereblyével, persze nem maradhat el a fonott korsó, és a kézi kosarak, amelyekben a testi táplálékok, az étel és az ital, így az aratóknak kijáró aratópálinka volt. Énekelve, dalolva jöttek a csapatok, mint ahogy annak idején apáink, nagyapáink, dédapáink vonultak családostól, brigádostól a határba. Mert azért őszintén valljuk be, az akkori hangulatot tökéletesen visszaadni nem lehet, mindez csak nosztalgiázás. A következő sorokban megpróbálom felidézni azokat a munkafolyamatokat, melyeket őseink a legfontosabb termék, a búza betakarítása során végeztek. Az aratás kb. egy-másfél hónapig tartó mozgalmas feladat volt a faluban. -Péter-Pál-kor - június 29-én - szakad fel az élet töve -mondták az öregek. Ekkor el kellett kezdeni az aratást. Énekelve, dalolva, ki gyalog, ki szekérrel indult a határba, az apró nép a saroglyára ült.  Aratóbrigádok alakultak, megindultak a kaszások, a falu apraja-nagyja a határba vonult, benépesült a búzamező. Az aratást az első kaszás kezdte, ami kitüntetésnek számított. Annak járt ki, aki a legnagyobb területet tudta lekaszálni és a legszebb rendet tudta vágni. Ehhez a jó erőnlét, tapasztalat mellett persze a jó szerszámra, éles kaszára és fenőkőre is szükség volt. A fenőkövet fentérben tartották, ami tehénszarvából készült, egy szíjjal a derekukra erősítették a kaszások. Ha tompult a kasza éle, bevizezték a kaszakövet, hogy jobban élezzen. A kaszán a csapó irányította, hogy szép sorjában hulljanak a kalásszal telt szálak rendre. A "talló" "tarló" nagysága sem volt mindegy. A jó kaszás után alacsony volt a tarló magassága, hogy az őket követő marokszedő lányok "meztéláb" " mezítláb " is tudjanak menni utánuk. Az ilyen kaszás után jó dolga is volt a marokszedőnek, mert könnyű volt egy hónaljnyit, azaz egy kévére valót összeszednie. Amit majd a kévekötő bekötött, hogy ki ne bomoljon sem a keresztrakásnál, sem a kazlazásnál, egészen a cséplésig egyben kellett maradnia. A marokszedő lányok "sallóval" - sarlóval - dolgoztak, ami különösen jó szolgálatot tett, ha "szurókás" " aszatos " volt a learatott búza. A jó kévekötő sodort egy kötelet, az összeszedett kéve alá dugta és kötőfával vagy kézzel jól összekötötte, a végét is aláhajtotta. A bekötözött kévék után a keresztrakás következett. A kévék kereszt alakba rakása is tükrözte, a paraszti gondolkodás erős kötődését az égiekhez, hogy mindenféle időjárási nehézségnek kitéve volt eső, hogy növessze, volt nap, hogy érlelje a búzaszemeket. Az a misztérium, hogy ezt a learatott életet az Ő akaratából sikerült betakarítani, így a keresztalak a hála jele. A keresztrakásnak is megvan a maga ceremóniája. Az alsó kévét is felhajtották, hogy a búzakalászok ne érjék a földet, így jöttek négyesével a kévék, mindegyiknél kalásszal befelé fordítva és rakták 4-5 magosra a keresztet. Felülre tettek egy keresztet, egy -papot- hogy vigyázzon a keresztre. A kereszt oldalainál a szalmaszálakat úgy összekötötték, lerögzítették, hogy a szél, a vihar el ne vigye. Fagereblyével még az elkallódott szálakat is összegyűjtötték. Ebből egy kisebb kéve lett, ezt a kereszt mellé állították és -papnénak- nevezték, hogy a papnak párja is legyen. Aki lazsált, vagy nem dolgozott elég szorgalmasan, az mehetett tallót kaparni, merthogy másra nem volt jó, de ezt is meg kellett csinálni valakinek.
Az aratás nehéz fizikai munka volt, megkívánta a vastag ételt. Az aratópálinka sem maradhatott el, már a kezdésnél megkínálta a gazda a munkásait. Illatos füstölt szalonnát früstököltek vereshagymával. Délben ebédet hoztak az aratóknak, amit a fasorba leülve fogyasztottak el. Az ebéd kihordása a süldő lányok és nagyobbacska pulyák feladata volt. Kaszás levest főztek ilyenkor, mert finom, tápláló étel volt.  Majd fonott korsóból vizet ittak melyet a földbe leástak, hogy egész nap hideg maradjon. Amikor befejeződött az aratás, behordták a termést, a szekereken volt úgy, hogy két magosító rudat is tettek, hogy minél több kereszt férjen rá. De még ezt megelőzte a keresztelés, amit a gazda vagy a számadó végzett, amikor kiszámolta a kereszteket, melyiket hordják be, és melyik az a 11. amelyik az arató munkásnak az aratás fejében fizetségként jár. A szíjtárcsás cséplőgép házról-házra, udvarról udvarra járta az utcákat. Előbb a grófnak, a zsidónak, a tehetősebbnek, majd az egyszerü embereknek csépelt. A cséplőgép körül sok ember dolgozott,  a kévéket az asztagból fel kellett rakni a gépre. Egy kivágta és az "etető" személy,  lassan eresztette a kévéket a cséplőgép dobjába. Elől jött ki a tiszta búzaszem, mely a lefolyón zsákokba ömlött. Hátra kifújta a pelyvát és a töreket és kirázta a szalmát.  A szalmát szép takaros kazalba rakták, amely az állatok almozására szolgált, a törekből a cigányokkal vályogot vettettek. Az aratás és cséplés befejezése után ünnep következett. A brigádokat, a munkásokat megvendégelték, finom húslevest csigatésztával, és töltött káposztát készítettek, kőttes kalácsot sütöttek mákkal, dióval. Este aratóbálon mulattak, harmonikaszóra körbetáncolták a gyönyörűen megfont aratókoszorút. Így arattak Ópályi ősei is, amelyet az Ópályi Hírlapban is leírtak. Az idei aratófesztivált Csongrádi Zoltán, Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Mezőgazdasági Szakigazgatási Hivatal főigazgatója nyitotta meg. Az ünnepi beszédet Fülöp István, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Közgyűlés elnöke, országgyűlési képviselő mondta. Erdélyi Miklós polgármester bemutatta a csapatokat. A programok színesek, változatosak voltak. Az aratás befejezése után a szakmai program részeként a gyakorlókertben különböző búzafajták kerültek kiállításra, melyek fajtatulajdonságait előadás során meg is ismerhették a termelők és az érdeklődők.
28 kiállító sátorban  volt fafaragás, szalmafonás, fazekasság, csipkeverés, kovácsolás, csuhéj fonás, gyöngyfűzés, hímzés, vászonszövés, fonottárú-készítés, szíj- és nyeregkészítés,  vadászati kiállítás, régi falvédők nagyanyáinktól. Ópályi utcáin motorosok vonultak fel, a házigazdák legszebb kakasaikkal versenyezhettek a kakas szépségversenyen. Az Ópályi-Dukla öregfiúk labdarúgó mérkőzésen találkozhattak a 30 éves barátok. A gyerekeknek volt aszfalt rajzverseny, a meccs szünetében break-dance bemutató. A Horpácsik János Néptánc- és Népzenei Fesztivál keretén belül szórakozhattak és gyönyörködhettek az Őköritói Fergeteges Néptánccsoport, a Nyírparasznyai Asszonykórus, a Nyírmeggyesi Tánccsoport és Énekkar, az Ököritófülpösi Községi Néptánccsoport, a Jánoki Napsugár Női Éneklőcsoport, a Derceni Gyöngyösbokréta Néptánccsoport színvonalas és csodálatos előadásaiban. Volt moderntánc, rock, utcabál, vásári komédia, motoros akrobatika, Kormorán élőkoncert, spanyol tánc, népi gyermekjátékok, a Fülemüle színjáték, több sportesemény. Nagy érdeklődésre gyűltek össze a környék férfijai a Falusi Virtus Vetélkedőn. Volt Paraszt-Forma 1, ahol kocsikerék defektet- kellett javítani a kereket kiszerelni, kicserélni, visszaszerelni és egy pályán körbehúzni időre, volt szalmabála görgetés, hátamon a zsákom, terményhordás, tojáságyú, amikor egy tojáskilövő masinából a tojást kalappal kellett elkapni, rongylabdadobó verseny vesszőkosárba, szalmabála toronyépítés.
Ennyi munka után az enni-inni valóval is gondolni kell. Rotyogott a bográcsokban a halászlé, az őzpörkölt, a bogrács-gulyás gencsi módra, a babgulyás, a vörösboros marhapörkölt, a nyúlpaprikás, a szatmári húsos paszuly, a Jókai bableves. Töltöttek tengeris tormás káposztát, sütöttek palacsintát, meggyes pitét, készült csorba domahidi módra, korábban főztek kaszáslevest is. A nehéz helyzetben lévő zsűri végül is a bográcsgulyást gencsi módra díjazta az első hellyel.
Farkas Józsefné Marika néni és férje Farkas József mindketten a 8. x-ükben járva büszkén mesélnek azokról a szép időkről, amikor mint első kaszás és mint marokszedő a „gatyaizzasztó” melegben dolgoztak a mezőn, ahol még a levegő is megállt. Marika néni rögtön egy aratóénekkel kezdi:
-Búza-búza de szép tábla búza, közepében egy hordó pálinka.
Aki ezt a búzát learatja, azé lesz a hordó pálinka.
De sorolja még tovább a búzával kapcsolatos sorokat:
-Ritka búza, ritka árpa, ritka rozs, ritka kislány aki takaros vagy
-Bort, búzát, békességet!
Józsi bácsi sem marad el, ő is említ egyet. -Az ópályi kertek alatt 3 legény zabot arat,
Sej haj zabot arat a lovának, szeretőt keres magának.- - mert az aratásból sem maradhatott ki a fiú-lány kapcsolat, a szerelem.
Mariska néni, mint marokszedő, elmeséli 40 évvel ezelőtti élményét, mintha tegnap történt volna, mikor a szúrókás learatott búzát salló nélkül kellett volna összeszednie.
„12 kaszás közt voltam marokszedő, Demeter Anti volt a kaszásom. Jó nagyokat húzott, én pedig igyekeztem, elől mentem mindig.  A marokszedőnek vigyázni kellett arra, hogy a learatott és összeszedett szálak vége egyforma legyen, ne lógjon ki egyetlen szál se, ne legyen lomos-borzos, ki kellett fésülni, hogy szép sorban legyenek, mert annál szebb lesz a kéve. Még a zilát is összeszedték. Az aratás befejeztével pedig tallózni mentek. Az elhullott, szár nélküli kalászokat zsákba, kosarakba gyűjtötték, ami jó volt otthon az apró jószágnak. Ezért már a kerülő sem szólhatott, mert felszabadult a határ. A cséplőgépen voltam az etető mellett, én vágtam ki a kéve kötelét garzsával (kaszából készült fanyelű kés) ez is nehéz munka volt egész nap  a tűző napon.
Az én apám vitte a prímet a kaszások között évtizedekig. mondja, de férje Józsi bácsi sem adta alább. Józsi bácsi lőcsös szekerére két rudat és keresztfát is tett, hogy több férjen rá, a behordás idején. Volt úgy, hogy 7 keresztet, de a legtöbb, amikor 20 keresztet is rárakott a szekérre búzából. Az aratópálinka ízét nem lehet elfelejteni, amit a gazdától kaptak. Amikor a gazda derekát egy kalászból font kötéllel, azaz csutkával átkötötték, kikényszerítették tőle a féldecit. Ez jelkép is, hogy a gazda legyen mindig gazda, legyen mindig kenyere, pálinkája. Az élményeknek se vége, se hossza, sokat tudnának mesélni, amikor részibe arattak, minden 10. kereszt után a 11. volt az övék. Sorolják az Ópályi határ neveit, így Újbárista, Fried, Grün-tag, Bergel, Rét, Rácoké, Gorond, Kisláp, Hagymásszeg, ahol kalászosok voltak és ők mindenütt ott arattak az elsők között.
Piros pozsgás, egészséges arcuk mutatja, a határban munkálkodó embernek a nehéz munka ellenére mégis a legjobb dolga van és a legegészségesebb életet éli. A friss levegő jót tesz, életük hosszú. Végül elmeséli a kaszás leves receptjét, amit Varga György meg is főzött.

A kaszás leves elkészítése:

Hozzávalók: Sódarhús (füstölt sonka), egy kanál zsír, esetleg olaj, egy fej hagyma, egy tejföl, egy kg krumpli, 2-3 cikk fokhagyma, kevés liszt a rántáshoz, paprika és só.

A füstölt sonkát jó puhára megfőzzük a fokhagymás lében. A zsírral, a vöröshagymával, a liszttel és a paprikával rántást készítünk, felengedjük avval a lével, amiben a sonka főtt, majd az egészet összeadjuk egy nagy bográcsba, persze előtte kivesszük a puhára főtt sonkát és felkockázzuk. Majd amikor a bográcsban fő a finom füstölt lé, belerakjuk a kockára vágott krumplit és puhára főzzük. Hozzáadjuk a finomra elkavart tejfölt, ezzel is felfőzzük. A végén belerakjuk a sonkadarabokat.

A régi szegény világban már úgy lefaragták a húst a sódarról, hogy csak az inas része maradt rajta. Ezt a lefaragott sonkát belelógatták a bográcsba és úgy főzték bele az ízét, mert így is nagyon finom és erőt adó leves volt a nehéz fizikai munkát végző kaszásoknak. Innen ered a  neve is.
Erdélyi Miklós polgármester lelkesen, felbuzdulva beszél a jövőbeni tervekről, a folytatásról. Kérdésemre, hogy meddig szeretnék ezt folytatni, a válasza: „Az idők végezetéig szeretnénk ezt a hagyományt ápolni, addig, amíg a Hofherr-traktor el nem kopik, amíg mi fel nem dobjuk a bakancsot. De az utánunk következő nemzedék is. Ez a hagyományápolás olyan turisztikai látványosság lehet, mellyel a jövőben kell gondolkodni. Például a nyugat felé nyitással. A falusi vendéglátással, a helyi portákat alkalmassá tenni a vendégfogadásra, és az idelátogatókat itt elszállásolni, étkeztetni. Nem titkolt vágya, Ópályiban egy Guiness-rekord felállítása, mely reméli a jövő évben megvalósulhat. Jövő júniusban, ha minden összejön, a megye településeiből egy-egy csapat és az uniós országokból egy-egy csapat, összesen 100 arató csapat lesz majd Ópályiban és ekkor bekerülhetünk a rekordok könyvébe!

Kedves Olvasók! A képzeletből valóság válhat, ha jövőre mindezeket megnézik Ópályiban. Azok, akik olvassák e sorokat, különösen a kedves fiatal generációhoz tartozó olvasók, szeretnélek gondolkodtatásra késztetni benneteket. Gondoltátok-e, hogy őseitek, a ti nagyszüleitek, az ő szüleik ilyen nehéz, verítékes földmunkával nevelték fel szüleiteket, benneteket, utódokat? Ma már kombájnnal végzik ezt a fárasztó munkát. De a ti őseitek örömmel mentek minden nap a mezőre, mert tudták, az aratás után lesz új búza, lesz új liszt és abból új kenyér, amit augusztus 20-án, Szent István Király ünnepén meg is sütöttek az udvaron a kemencében. Akinek él még a nagymamája, látta-e valaha tőle, hogy az idősek mielőtt megszegik (megvágják) az egész kenyeret, először a jobb kezükkel keresztet vetnek rá. Emlékeztetve ez a nem sokkal ezelőtt a határban lévő búzakeresztre, melyből a kezében lévő kenyér sült. De nem utolsósorban arra, hogy a jó Isten megadta a mindennapi kenyeret az asztalra. Mert ha kenyér van a háznál, minden van, ha kenyér nincs a háznál, mintha hiányozna valami onnan. Van a mi kis megyénkben egy falu, ez Ópályi, ahol az ott élő emberek, a szokás felelevenítésének kezdeményezői, támogatói, soha nem akarják, hogy az élet legszebb, legtisztább munkafolyamata a fiatalok, a gyerekek előtt feledésbe merüljön. Ópályi ide várja mindazokat, akikben él az érzés őseik tisztelete iránt. Mert múltunk tisztelete, jövőnk záloga!

Kép és szöveg:                                                    Némethné Csubák Éva